A zárak

Altes Schloss

Az Altes Schloss (Régi Kastély), eredetileg – a 13. század óta – egy kiterjedt vadászterület szíve, amelyet vizesárkok vesznek körül, és számos melléképülettel van ellátva, ma jelentős mértékben meghatározza a Park arculatát. Miután kihalt a „Lachsenburgok” férfi ága, a Habsburgok a 14. században megszerezték a teljes létesítményt. III. Albert idejében kibővítették és kiépítették a vadászkastélyt. A 17. század második felében – a pusztulás egy időszakát követően – Lodovico Burnacini (I. Lipót császár ismert színházépítésze) barokk stílusban újította fel az épületet. Az 1683-as török támadást követően az épületet 1693-ban állították helyre, és egy emelettel meg is magasították. Az Altes Schloss egészen az első világháborúig a Habsburgok tavaszi rezidenciájaként szolgált a 18. században megépített Új kastély mellett. A két háború közötti időben a „HELLERAU-LAXENBURG” nevű ritmikus, zenei és testnevelő iskolának adott otthont.

Az épület ferde elhelyezkedése egyre jobban megnehezítette a környezet szabályos kialakítását. A „holland módon” kialakított reneszánsz kert a 16. században valamelyest félreesően, körülbelül a mai színház területén volt megtalálható, és nem volt tengelyirányú kapcsolata a Régi kastéllyal, amely később a barokk korban lett bekapcsolva egy déli irányú, megnagyobbított parkterület fasorainak és irtásainak koordinátarendszerébe. Közte és az Uhlefeldhaus (eredetileg a színháztól délre, ma már eltűnt) között hosszú ideig létezett egy félkör alakú, fasorokkal tagolt nagy tér, amelyet csak a 19. század első harmadával vontak be a park tájának alakításába.

A 18. század ötvenes és hetvenes évei között már felmerült az a gondolat is, hogy ezt a teret a park bejáratává szépítsék, és épületekkel is szegélyezzék. Ebből a korból származik a vizes medence a szökőkúttal. Az Altes Schloss vizesárkait a 18. század második felében feltöltötték földdel, és gyepes teraszokkal alakították át.

Blauer Hof

Az első említésre Freihofként Melchior Arguello (Melchor de Argüello) alatt 1544-ben került sor. A későbbi tulajdonosok a Bloe testvérek (Bloenstain/Blauensteiner), Rätsch, Eibiswald és mások voltak. 1705-től a birodalom kancellárhelyettese, Friedrich Karl Schönborn volt a tulajdonos, aki a fennálló épületet 1710 és 1720 között kedvelt építészével, Lukas von Hildebrandttal nagyvonalúan kibővíttette.

1729-ben történt meg az eladás a birodalmi kancellárhelyettesi hivatalban őt követő Adolf Metsch gróf javára, akitől veje, Khevenhüller-Metsch örökölte meg. Ezt követően az épület a Daun grófok birtokába került, akik 1762-ben elcserélték a Dietrichstein (= Grünne-Haus) palotára.

Majd Mária Terézia szerezte meg a Blauensteiner udvart és a határos pompás házat. 1756-ban nagy átépítésre került sor Nicoló Pacassi udvari építész által. Körülbelül 1770-ben helyezték fel a Belvederét (festmények, köztük Joseph Pichlertől?). Pacassi megváltoztatta az épületet, és eközben a bejárat a keletiről az északi oldalra, vagyis a kastélytérhez került át.

A kastélytérnél lévő bejárati frontot a nagy mértékben kiemelkedő sarokrizalitok határozzák meg, amelyek a pázsit régi határának íves vonalát követik. A középrizalitot oszlopcsarnok, erkély és órás attikaterület emeli ki. Az udvarban az ablakszemöldökök különböző kialakítása figyelemreméltó a fő és melléktraktusra való utalásként. A belső helyiségek felszerelései, amennyire fennmaradtak, lényegében 1853/54-ből származnak.

Az étkező traktus, amelyet Nicoló Pacassi építtetett, az egykori Sinzendorfi ház helyén található, és körülbelül 1756-ban került a császár birtokába. A bejárati frontot egy vadászatot mintázó szobrokkal díszített oszlopcsarnok uralja. Belül egy nagy ovális étkezőterem található, amelynek falait épületfestészet tagolja (sajnos csak részben maradtak fenn); Vinzenz Fischer mennyezetfreskója pedig puttókat ábrázol sólyomvadászat közben.

A kastélyszínház 1753-ban épült Nicoló Pacassi tervei alapján. A park bejáratára néző oldalon ívelt oromzatú, magas oszlopcsarnok található, a falfelületeket bemélyített részek és felhelyezett lapok tagolják. A belső felszerelésből már csak az auditóriumban található késői barokk festmény maradt fenn illuzionisztikus építési formában; az oszlopdíszekkel ellátott, virágfüzéres és puttós felső terület a 19. században lett kiegészítve.